PC mazsolák klubja

PC mazsolák klubja hírei

Kimeneti perifériák, vagyis kimeneti egységek

Videókártya, monitor:

A monitor az információk megjelenítésére szolgál. További elnevezései: megjelenítő, képernyő, display. A monitor a számítógépek szabványos kimeneti perifériája. Alaphelyzetben minden szöveg, ábra és egyéb megjeleníthető információ a képernyőre kerül. A gép a memóriájából viszi át az adatokat a monitorra, tehát itt is egyirányú, de a billentyűzettel ellentétes adatáramlásról van szó. Az adatfeldolgozás eredményei, a gép üzenetei, a billentyűzeten begépelt szöveg is kikerül a képernyőre, és ezen láthatjuk minden egérrel végzett műveletünk eredményét is.

A videokártya tartalmazza azt az elektronikát, amely a monitort illeszti számítógépünkhöz. A kártya paraméterei (típusa) meghatározza azt a monitortípust, melyet használnunk kell, ha a kártyánk képességeit ki akarjuk használni. A PC-k hőskorában csak monokróm adapterek léteztek. Ezek egyik legelterjedtebb típusa az MDA (Monochrome Display Adapter) kártya volt. Ez a kártya csak szöveg kiírására volt alkalmas, grafikus ábrát nem tudott megjeleníteni. Később a Hercules Corporation kifejlesztette a népszerű Hercules videokártyát (HGC, Hercules Graphics Controller). Ez a kártya már képes volt monokróm grafikus ábrákat is megjeleníteni. A színes szövegek és képek előállításához kifejlesztették a CGA (Color Graphics Adapter) színes grafikus videókártyákat. Ez a kártya 640x200-as képfelbontással csak két színt, 320x200-as felbontással a létező 16 színből egyszerre már négy színt tett láthatóvá. Az EGA (Enhanced Graphics Array) videokártya 64 színből 16 színt tudott megjeleníteni egyidejűleg a képernyőn 640x350-es felbontással. Ezek a kártyák még digitális videojelet szolgáltattak a monitorok számára. Ezeken kívül még számos videokártya jelent meg a piacon. 1987-től kezdték gyártani az első VGA (Video Graphics Array) adaptereket, amelyek már analóg videojelet szolgáltatnak. A felbontásuk 640x480 képpont. E kártyatípus továbbfejlesztésével a fejlesztők eljutottak napjaink legelterjedtebb SVGA (Super Video Graphics Array) videokártyájához, melynek felbontása rugalmasan változtatható a monitor és a felhasználó igényei szerint. Jelenleg 640x480; 800x600; 1024x768, 1152x864, 1280x1024 a legtöbb SVGA kártya felbontása. A videokártya a legtöbb esetben valamelyik bővítőhelyen található, de vannak olyan PC-k, amelyekben a videokártya-elektronika az alaplapra van integrálva. A kép megjelenítéséhez a CPU információt küld a videokártyának, ami azt továbbítja a monitornak. Sok esetben a videokártya a számításigényes műveleteket (pl. 3D grafika létrehozásakor) maga végzi el. A számítógép videofelbontását vagy sebességét - több tényező mellett - leginkább a videokártya befolyásolja. A videokártyák három lényeges paraméterrel rendelkeznek: sebesség, megjeleníthető színek száma, felbontás. A videokártya határozza meg a kép megjelenítéséhez használható színek számát is.

A videokártya felbontása a képernyőn megjelenő pixelek számát jelenti. Ha nagyobb a kártya felbontása, nagyobb a pixelek száma is, így élesebb a képernyőn megjelenő kép. Az ideális videokártyának nagy felbontása van és ezzel a felbontással képes sok szín megjelenítésére. Az, hogy egy kártya hány színt tud megjeleníteni különböző felbontásokkal, a memóriája nagyságától függ. Ma a közepes-jó videokártyákon általában 16-64 megabájt memória van. Ebben a videomemóriában tárolja a kártya az egyes pixelek színértékét. Ha a monitor például 1024x768 felbontással működik, a kártyának 768.432 pixelről kell színértékeket tárolnia. Ahhoz, hogy a kártya ilyenkor 256 színt tudjon megjeleníteni minden pixel színe 8 bitet, azaz 1 bájtot igényel (2⁸=256), összesen tehát 768.432 byte (=750 kB =0.74 megabájt) videomemóriára van szüksége. Ha a kártya 65.535 színt jelenít meg, az egyes pixelszínek 16 bitet (2¹⁶=65.535), azaz 2 byte-ot foglalnak el. Így a videomemóriának 1.536.864 byte-ot (1.47 megabájt) kell tárolnia. A 24 bites színtároláshoz (több, mint 16 millió szín) pixelenként 3 bájtot szükséges, ez 1024x768-as felbontás mellett legalább 2.2 megabájt videomemóriát igényel. A videokártyáknak általában saját BIOS-uk is van, ami a kártyán lévő ROM-ban található. A legtöbb videokártyához tartozik eszközvezérlő program a különféle operációs rendszerekhez (DOS, Windows, OS/2, stb.). Ezeket célszerű a számítógépre telepíteni, mivel a PC e nélkül valószínűleg nem tudja a kártya képességeit kihasználni, és a legegyszerűbb módon fogja azt működtetni, figyelmen kívül hagyva a gyorsítás vagy a nagyobb felbontási képesség lehetőségét. A videokártyák ma az AGP (Accelerated Graphics Port) vagy a PCI (Peripheral Components Interface) Express buszt használják.

A mai átlagos PC-kbe már legtöbbször olyan videokártyák kerülnek, melyek támogatják háromdimenziós alakzatok modellezését. A piacvezető nVIDIA chipjeire (TNT, TNT2, illetve a GeForce sorozatra) épülő videokártyák (pl. Leadtek, Elsa, Abit, Asus, stb.) mellett találkozhatunk még a hasonló tudású, ATI Radeon, és más grafikus chipek-re (GPU) épülő ATI, Matrox, S3, stb. videokártyákkal is. Egy 3D videokártya képességeit lemérhetjük számítási teljesítményén (hány millió elemi háromszöget jelenít meg egy másodpercben), az integrált memória méretén (16, 32, 64, 128 MB), típusán és hozzáférési sebességén. E videokártyák némelyike kapható integrált TV-kimenettel és/vagy bemenettel, vagy digitális kimenettel (DVI) is. Egyes, az ún. Dual Head technológiával készülő videokártyák képesek két eszközt (egy monitor és egy második monitor/TFT monitor/TV) kezelni

Kapcsolat a monitor és a PC között - A fokozódó igények és a gyártástechnológia fejlődése tette lehetővé a mai nagyfelbontású színes monitorok gyártását. A Plug&Play operációs rendszer és monitorok esetében a könnyebb installálás érdekében - a DDC-n (Data Display Channel) keresztül - a PC "beszélget" a monitorral, optimalizálja a rendszert, és a legjobb beállítást biztosítja a felhasználó számára.

DDC - Kétirányú kapcsolat a hagyományos VGA csatlakozón keresztül a PC és a monitor között. Szabványosították a kommunikációs protokollt és jelenleg a gyártók a következő típusokat használják: DDC1, DDC2B, DDC2AB

DDC1: Csak egyirányú kapcsolat a monitor és a PC között. A monitor általában EEPROM-ban tárolja az aktuális beállítást. (elektromosan törölhető és programozható memória, két vezetéken keresztül, soros kommunikációval)

DDC2B: fejlettebb kapcsolat "oda-vissza" a PC és a monitor között (kétirányú, bi-directional)

DDC2AB: adatkommunikáció a PC és az összes periféria között az ún. interface protocoll access buszon keresztül.

A monitor mérete (képcsőméret) - A külön iparággá fejlődő monitorgyártás különböző méretű és minőségű megjelenítőket hozott létre. A katódsugárcsöves (CRT, cathode ray tube) monitorok esetében jellemzően a képcsőátló-mérete határozza meg a megjelenítő méreteit. A méreteket collban (hüvelykben) szokták megadni. (1 coll = 1 inch = 2.54 cm, jele: ") Legelterjedtebbek napjainkban a 15" képátlómérettel rendelkező monitorok. Ezekkel kiváló minőségű VGA képeket jeleníthetünk meg és áruk lényegesen kedvezőbb, mint nagyobb társaiké. A 17", 21" képátmérőjű monitorokba igen jó minőségű képcsöveket építenek be, ezek lapos, sarkított in-line kivitelűek. A fizikailag nagyobb képátlónak köszönhetően élvezhető képet biztosítanak. A 15", 17" méretnél nagyobb monitorok többsége már digitális vezérlőtechnikát tartalmaz, amely a különböző felbontásokat automatikusan választja ki és optimalizálja a képméretet.

A korszerű 15"-os vagy nagyobb méretű monitoroktól elvárható, hogy az 1024x768-as felbontást legalább 70-72 Hz-es módban jelenítse meg. A 21"-os vagy nagyobb képcsőátlójú megjelenítőket grafikai alkalmazásoknál (grafikus tervezés, kiadványszerkesztés) használják.

A monitor frekvenciái - Egy teljes képernyőnyi kép megjelenítéséhez ismétlődően pásztázni kell az elektronsugarakkal a képernyőn. Egy állókép tartásához is folyamatosan kell frissíteni a képpontokat. A szokásos vertikális frissítési ráta a másodpercenként 50-től 72-ig terjedő tartományban van. A monitor sebességét ezzel a függőleges frissítési rátával adják meg. A monitorok támogatják az állandó és a többféle frissítési rátákat. Az úgynevezett multisync monitorok különböző rátákkal végezhetik a frissítést, ezért ezeket általában bármilyen videokártyához lehet illeszteni. A multisync monitorok előnye tehát a rugalmasság, hátrányuk viszont, hogy eléggé drágák.

Felbontás és élesség - A felbontás a monitor által megjeleníthető pixelek számának leírására szolgál. Nem számként, hanem szorzatként adják meg, az egy képernyősorban található képpontok számának és a képernyősorok számának szorzataként. Általánosan elterjedt felbontások például a 640x480, a 800x600 és az 1024x768. A normál VGA a 640x480 képpontos felbontás, ami azt jelenti, hogy a képernyőre vízszintesen 640 képpontot, függőlegesen pedig 480 képpontot gyújt ki az elektronsugár. Nyilvánvalóan minél jobb a felbontás, annál élesebb a kép. A kép élessége azonban nem csak a monitor felbontásától függ, ugyanilyen fontos a monitort meghajtó videokártya által támogatott felbontás. De más tényezők, mint például a hardver tervezése és a gyártási minőség is befolyásolják a monitor képének élességét. Az egyik gyakran használt paraméter a monitor élességének jellemzésére a képponttávolság, ami a két szomszédos képpont közti távolságot adja meg. Azonos méretű monitorok esetén a legtöbb esetben igaz, hogy minél kisebb a képponttávolság, annál élesebb a kép. Ez a távolság ~ 0,21-0,31 mm , 14"-os monitoroknál általában 0,28 mm, 17"-os monitoroknál 0,26-0,28 mm.

A képmegjelenítés másik, terjedőben levő módja a lapos panelek alkalmazása, azon belül is a folyadékkristályos megjelenítők (LCD, liquid crystal display) használata. A hordozható gépeken kívül ma már teret hódítanak az asztali PC környezetben is, az ún. TFT (thin film transistor) megjelenítők eleget tesznek az irodai és otthoni felhasználásból adódó, eltérő igényeknek (frissítés, színhűség, látószög, stb.), kevés helyet foglalnak, alacsony energiafogyasztásúak, és nem villódznak.

Nyomtató:
A nyomtató egyike a leggyakrabban használt kiviteli egységeknek. A gyártók a legkülönbözõbb modelleket kínálják, amelyeknek nyomástechnikája és teljesítõképessége a legkülönfélébb. A printerekkel szemben igen komoly feltételeket támasztanak a felhasználók. A legfontosabb feladatuk, hogy az információt nyomtatott, az ember által olvasható formában jelenítsék meg. Ez azt jelenti, hogy ismerniük kell azokat a jeleket – illetve azon jelek minél nagyobb hányadát – amelyet írás közben használunk. Ráadásul azt is megkívánjuk, hogy a printer által kinyomtatott jelek jól olvashatók legyenek, és a gép gyorsan is dolgozzon. Sajnos ez a két utóbbi feltétel egymásnak ellentmondó, így amelyik nyomtató gyorsan képes írni, az általában nem ír szépen, amelyik meg szépen ír az lassú. (Persze ez a lassúság még mindig gyorsabb, mint az ember gépírási átlagteljesítménye.)
A nyomtatókat osztályozhatók:

a nyomtatás módja,
a nyomtatás sebessége,
a nyomtatott gép minősége szerint.

A nyomtatás módja szerint két nagy csoportot különíthetünk el:

az érintéses nyomtatókat melyeknél a nyomtatott kép előállításakor az írófej hozzáér a papírhoz,
az érintés nélküli nyomtatókat, ahol a papír érintése nélkül jön létre a nyomtatott kép.

Több példányos nyomtatványokat csak érintéses elven mûködõ nyomtatókkal lehet elõállítani.
A professzionális személyi számítógépek megjelenésével a nyomtatók iránti igény itt is megjelent, de jelentkezett a hordozhatóság (kis súly, kis térfogat) igénye is. A fenti kívánalmaknak megfelelõ nyomtató-berendezések egyik csoportját képezik a mátrixnyomtatók. A mátrixnyomtatók a jeleket nem folyamatos vonalakból, hanem igen sok pontból rakják össze. A jelek a papíron mátrixszerûen sorokba és oszlopokba rendezett pontokból rajzolódnak ki Az, hogy a nyomtatás nem elõre felmaratott karaktermatricák segítségével történik – mint például az írógépek esetében –, több elõnye is van. Nincs kötött karakterkészlet, pontokból nem csak számokat, betûket, írás- és mûveleti jeleket lehet elõállítani, hanem tetszõlegesen bonyolult alakzatokat is. A definiált karakterek tetszõleges formában megjeleníthetõk: dõlt, aláhúzott, kövér, nagyított, kicsinyített, stb. illetve ezek tetszõleges kombinációja. Ugyancsak megjeleníthetõk grafikák is a mátrixelven mûködõ nyomtatókkal.

A mátrixnyomtatók egyik megvalósítása a tûmátrixnyomtató. A tûmátrixnyomtatók fõ része a nyomtatófej. Ez ¹/₇₂ inch átmérõjû nyomtatótûkbõl és elektromágneses tekercsekbõl épül föl. Minden tûhöz egy tekercs tartozik. A tûket a karaktereknek megfelelõ villamos impulzusok mûködtetik. Az elektromágneses impulzus hatására mágneses tér keletkezik, amely elmozdítja a tût. A tû elõtt festékszalag, a szalag mögött papír van. A tû a festékszalagon keresztül üt a papírra. A nyomtatófejben 9, 18, 24 tût helyeznek el egymás fölött. A nyomtatott jelek annál szebbek lesznek, minél közelebb tudják a tûket egymáshoz képest elhelyezni: nem elkülönült pontokat, hanem vonalakat látunk. A nyomtatótûket – mechanikai okokból – nem lehet a kívánt mértékig közelíteni egymáshoz. Olymódon lehet megoldani a problémát, hogy a tûket nem egy oszlopba, hanem egymás mellett, egymáshoz képest eltolt helyzetû oszlopokba gyûjtik.

Az írásminõség és a nyomtató ára összefügg. Egy alapbetû vagy szám felismeréséhez elég már egy 5 · 5-ös mátrix, vagyis függõlegesen öt tû. Ha hét van, akkor már ékezeteket is elhelyezhetünk. A 9 tûs írófejek már képesek NLQ nyomtatásra, ugyanis ha a nyomtató néhány tizedmilliméterrel elmozdítva a papírt megismétli a betû kirajzolását, közel folytonos vonal jön létre. Ez természetesen jóval lassabb, mint a draft (vázlat) minõségû nyomtatás, ahol a fejnek csak egyszer kell végighaladni a sor fölött. Teljesen folytonosnak, vagyis LQ-nak bizonyultak a 18-24 tûs írófejjel ellátott nyomtatók. A tûmátrixnyomtatók elõnyére írható a kis súly, a könnyû kezelhetõség, programozható, változtatható karakterkészlet, többféle írási stílus. Normál lapra és leporellóra is írnak, több példányos nyomtatásra is képesek. A tûmátrixnyomtatók hátránya a viszonylag kis nyomtatási sebesség (50–500 CPS) és – mint minden érintéses nyomtatónál – a mûködés közbeni nagy zajszint.
A tintasugaras nyomtatók szintén mátrixnyomtatók. Mûködésük alapelve az, hogy fúvókákon keresztül porlasztott tintacseppeket a nyomtatandó betû vagy ábra formájának megfelelõen „lövik” a papírra. A piezoelektromossá

gon alapuló készülékek a piezokristály feszültség hatására történõ alakváltozását, más gyártmányok az igen rövid idõ alatt elpárologtatott tinta gõzének túlnyomásával lövetik a ki a papírra a néhány pikoliter méretû tintacseppet. A nyomtatófej hasonlít a tûmátrixnyomtató fejéhez, csak itt nem tûk, hanem fúvókák találhatók. Szépen írnak, csendesek (nem érintéses nyomtatók!), a mechanikus mátrixnyomtatóknál gyorsabbak. Úgy tûnik, a színes nyomtatás megvalósításához a tintasugaras nyomtatók jelentik az egyik lehetõséget. Egy négyfúvókás (3 alapszín [sárga, kék, bíbor] és a fekete) tintasugaras nyomtatóval elõállítható bármely szín. Hátrányuk, hogy egyszerre csak 1 példányt tudnak nyomtatni. A speciális tinta gyors fogyása miatt – fõleg a telített színeket tartalmazó ábrák esetében – egy lap nyomtatási költsége magas lehet.
A mikrogépekhez kapcsolható printerek közül a leggyorsabbak az ugyancsak mátrix elven mûködõ lézernyomtatók. Mûködésük a xeroxgépekhez hasonlít. Ezt a típust, mivel egy munkamenetben egy teljes oldalt tud kinyomtatni, lapnyomtatónak is nevezik. Szintén pontokból rakják össze a kinyomtatandó jeleket, de a 300 ^pont/_inch-es sûrûség – ami manapság már gyenge minõségnek számít – szabad szemmel folyamatos vonalnak tûnik. A lézernyomtató egyik legfontosabb eleme egy dob, amelynek felülete fény hatására homogén töltésûvé válik. Ezt a dobfelületet pásztázza végig egy lé

zersugár. A lézersugár hatására – azokon a helyeken, ahol a sugár a felületet érte – a homogén töltés megváltozik: kisül. A sugarat a nyomtatandó szövegnek, illetve ábrának megfelelõen lehet vezérelni. Az elektromos töltéssel ellátott festékpor a henger töltetlen pontjaira tapad rá. Ezután történik az „ábra” átvitele a hengerrõl a papírra. Ez elektromos mezõvel ugyancsak megvalósítható. A festékporrészecskék rögzítése a papíron hõhatással, „sütéssel” (pár pillanatig 180 C hõmérsékletre való fölmelegítéssel) történik.
Termotranszfer nyomtatók: a szilárd halmazállapotú viasz- és pigment alapú festék egy különleges festékszalagon helyezkedik el, hőnyomtatófej ezt melegíti, és az adathordozó előtt végighúzott szalagról a megolvadt festék átkerül a rendeltetési helyére. Nyomtatás során a nyomtató annyiszor nyomtatja az oldalt, ahány szín szükséges a nyomat előállításához. Speciális "metálos", arany és ezüst színek is nyomtathatók. A viaszbevonatú technológiának következtében az elkészült oldalak jól ellenállnak a nedvességnek és a fényhatásnak. Elérhető maximális felbontás 2400DPI. A nyomtatási technológia következtében olyan nyomtatási anyagok használhatóak (matricák, fóliák), amelyeket más nyomtató nem kezel.
Hőszublimációs nyomtatók: a nyomtatőfej a tintát felhevíti olyan hőmérsékletre, hogy az gáz halmazállapotúvá válik, s ez a festék csapódik le az adathordozóra.
Termo autokróm nyomtatók: a nyomtatáshoz speciális ( a Polarioid fényképezőgépekben alkalmazott technológiához hasonlóan) fényérzékeny termo autokróm papír szükséges, ami a festékanyagot is tartalmazza. A nyomtató a működési elvét tekintve inkább digitális képelőhívónak tekinthető. A számítógéphez USB porton keresztül csatlakoztqatható.
A rajzgépek olyan speciális berendezések, amelyeket akkor alkalmazunk, ha grafikus formájú kimenõ adatra van szükségünk, rajzok, térképek, diagramok stb. alakjában. A rajzgépek egy íróhegyet vezetnek a papíron. A rajz a toll két egymásra merõleges, X-Y irányú mozgásának eredõjeként jön létre. Síkplotterek esetében a rajzlapot egy táblán rögzítik, mely fölött az írócsúcs két, egymásra merõleges irányban mozog. A görgõs papírmozgatású rajzgépnél a toll csak egy irányban mozog, a rá merõleges irányú vezérlést görgõk végzik, behúzva a rajzlapot a megfelelõ helyzetbe. A mai korszerû plotterek beépített processzoruk révén jelentõs intelligenciával rendelkeznek. Több különbözõ színû és/vagy vastagságú tollat kezelnek, nagy mennyiségû adatot képesek tárolni, és a mûködtetõ számítógéptõl függetlenül, önállóan, a tollmozgásokat optimalizálva képesek dolgozni.
Hangszóró: az audio anyagok meghallgatásához szükségünk van hangszórókra (vagy fejhallgatóra,

ha enm akarunk másokat is zavarni). Ha hangszórócsomag erősítő részt is tartalmaz (általában az egyik hangszóró dobozába építve), akkor aktív hangfalról beszélünk. Az aktív hangfal lehet 2-3 hangszóróból álló (sztereó), 5-6 hangszóróból álló. Az utóbbiak a DVD filmek lejátszásakor, és aszabványokat kezelő játékok (subwoofer),a másik a központi (első) hangszóró (center speeker), a ,aradék négyet (satellite speakers) pedig a szoba 4 sarkába ajánlatos elhelyezni. A hangfal teljesítményét kétféleképpen adják meg: RMS - effektív teljesítmény, a zenei teljesítmény átlagértékét jelenti, PMPO - az elérhető maximális teljesítmény értéke. Mivel ezt a hangfal csak egy frekvenciatartományban tudja teljesíteni, az RMS értéke mindig kisebb a PMPO értékénél.

Címkék: PC egység hangszóró hardver monitor periféria számítógép