Pont egy évvel ezelőtt, a 35. szülinapom előtt költözött el - sok évi házasság után- ma már ex-férjem, két lányom apja. Én akkor érdeklődésből, magányoldásból, nem túl komoly reményekkel, de azért próbálkozva fedeztem fel a netes társkereső oldalakat, s regisztráltattam is magam néhány rokonszenvesebb helyen. Vagyis, teljesen előzmények, és korábbi tapasztalatok nélkül kezdtem az effajta keresést. Még a baráti körömben sem igen éltek addig, ezzel a kapcsolatteremtési formával.

S akkor néhány, számomra érdektelen, és nem túl vonzó jelentkezés után érkezett egy átlagtól eltérőnek tűnő, rokonszenves levél, mely mögött egy 42 éves, válófélben lévő, szerelmet kereső, fantáziadús informatikus állt. Nosza rajta, gondoltam, ezt a szálat mindenképp fel kell venni, mert nagyon jó paraméterekkel, s mindenekelőtt őszinte, gazdag belső világgal rendelkező partner képe tűnt fel elõttem.

Úgy háromheti kölcsönös levélváltás után, a szokásos lépések: telefonszám csere, hívás, beszélgetés. A hangunk is találkozik, azonos hullámhossz, az érzelmek kezdődő felkorbácsolása. Aztán a valós, személyes találkozás. Ha létezik szerelem, szeretet, vonzalom első látásra, hát ez az volt! Hittem még akkor.

Gyönyörűen érzelmes levélváltások, boldog órák. Őszintének hitt vallomások, szenvedélyes sms-ek, alig várt találkák...

Néhány hónap múlva, furcsa érzések kezdtek kavarogni bennem. Miért kell neki minden este nyolcra elrohanni? Miért nem ér rá soha, egyetlen hétvégén sem? Miért érzem azt, hogy nem csak én vagyok jelen nőként az életében? Miért érzek valami hamisságot? Miért olyan fáradt mindig, ez az életereje teljében lévő, negyvenes férfi?

Meg akartam tudni az igazságot, gondoltam, nincs vesztenivalóm. Más néven írtam neki a társkeresőben, hogy meglássam, mennyire nyitott mellettem, még más kapcsolatokra is. Hogy mennyire őszinték, az állítólagosan mély és hűséges érzelmei...

Meglepetésemre, az általam írt ál-jelentkezésre ugyanazokat a sablon válaszokat adta, mint nekem, ugyanolyan negédesen kedves volt, és egy személyes találkozást sürgetett. Vagyis, mégsem voltam neki elég, mégsem volt igaz az az állítása, miszerint én lennék az "egyetlen szerelme, akire végre rátalált". Vagyis: amolyan net-vadász volt az illető.

Aztán jött a többi megdöbbenés, a teljes igazság. Boldog családi életet él, a feleségének esze ágában sincs elválni tőle (27 évi házasság után!), nincs válófélben, s az életkora sem annyi, amennyinek mondja magát a neten (56 éves valójában).

Ledermedtem. Egyrészt azért, mert bizalmat szavaztam neki, másrészt a sok merészen hazug állítása miatt. Meg a csalódás miatt is. Rögtön szakítottam vele, az emléke már csak egy ideig marad meg. A lelki seb azonban nehezebben gyógyulgat, és az internetes ismerkedéssel szemben is meglehetősen kételkedő, és bizalmatlan lettem.