Az informatikai hulladékgazdálkodás összetett és költséges feladat. Részben ez a magyarázata annak, hogy a fejlett országok elektronikai cégei sokszor adományként küldenek használhatatlan eszközöket a harmadik világbeli országoknak.

Ez a gyakorlat természetesen azt is eredményezi, hogy az ártalmatlanítás nem a gyártókat terheli. Nemcsak az amerikai cégek választják ezt az utat, sok angol cég is küld Ukrajnába, Romániába, Ázsiába és Afrikába elektronikai hulladékot. A szállítmányok nagy része a helyi illetékesek tájékoztatása szerint valójában működésképtelen gépekből áll, így azok megérkezésük után rögtön a szeméttelepekre kerülnek. Mivel az elmaradottabb országokban még kiforratlan a visszagyűjtés és újrahasznosítás háttéripara, a fémtartalmú berendezések komoly szennyezést okoznak a talajban vagy az élővizekben. Sok zöld szervezet küzd azért, hogy teljesüljön a környezeti igazságosság elve, és ne a gazdaságilag elmaradott országokat terhelje a fejlett társadalmak környezetszennyezése - azok valószínűleg nincsenek tisztában a környezeti kockázatokkal és az egészségkárosító következményekkel.

Az egyre növekvő mennyiségű elektronikai hulladék az Európai Uniónak is komoly fejtörést okoz. Átlagosan 16 kilogramm ilyen kategóriába sorolható hulladékot termel évente egy fogyasztó, ez évi hat tonnát tesz ki Európa szerte. Ez az adat az erőforrások rettenetes pazarlásáról tanuskodik. De, ami még fájóbb: hatalmas környezeti kockázatra hívja fel figyelmünket. Ugyanis az elektromos berendezések és az elektronikai felszerelések rendkívül mérgező nehézfémeket és szerves szennyező anyagokat tartalmaznak.

Milyen egészségkárosító anyagok vannak a számítógépben?

Összegyűjtöttünk néhány anyagot, melyeket használnak az informatikai eszközökben, és amelyek bizonyos körülmények között erősen környezetszennyezőek, sőt akár mérgezőek is lehetnek.

Báriumvegyületek: Nagyon mérgező anyagok. Tünetei a rossz közérzet, hányás és hasfájás mellett a fokozódó izomgyengeség és izombénulás (baritózis). Legtöbbjük vízben, savanyú vízben vagy savban (így gyomorsavban is) oldódik, a szervezetbe jutva hamar felszívódik, és jellegzetes izomsejtméregként hat.

Berillium: pora rákkeltő, izomsorvadást okozhat, szív és májkárosító.

Dioxin: (TCDD) rendkívül erős méreg, a dibenzo-dioxin tetraklór-származéka. Emellett mutagén, teratogén (az embrióban vagy a magzatban okozhat fejlődési károkat) és rákkeltő hatású anyag.

A vietnami háborúban lombtalanításra használták, és a nehezen bomló szennyezőanyag súlyos egészségi károsodásokat okozott.

A háztartási hulladékban mindig akadnak klórtartalmú szénvegyületek, például PVC. Ha ezeket a szokásos 700-800 Celsius-fokon elégetik, közben dioxin is keletkezik. Ezért is kell az ilyen tartalmú anyagokat 1200 Celsius-fokon égetni. A dioxin természetben gyakorlatilag lebonthatatlan. Olyan sok biológiai működésre hat, hogy következményei szinte kiismerhetetlenek. A dioxinnal mérgezettek kezelésére semmiféle megelőző vagy gyógyító eljárásunk nincs.

Higany: rendkívül kis töménységben is gátolja a fitoplanktonban végbemenő fotoszintézist. A természetes táplálékláncon keresztül az élelmiszerekbe és az emberi szervezetbe is eljuthat (Minamata betegség). A higany és gőze, valamint vegyületei okozhatnak heveny és idült mérgezést is. Az előbbi tünetei a fémes szájíz, a nyelőcső-, gyomor- és bélfájdalom, a hasmenés és az ájulás, az utóbbi esetben szájnyálkahártya-gyulladás, ingerlékenység, fáradékonyság, foghullás, kézremegés, ideggyulladás, emlékezetkihagyás lép fel.

Kadmium: pora, gőze rákot okoz. A kadmiumszennyeződés okozta például a Japánban elterjedt itai-itai-betegséget, amely csontelváltozásokat idézett elő, és többnyire halálos kimenetelű. Belégzése heveny mérgezésnél köhögést, szomjúságot. majd tüdőödémát vált ki, idült mérgezés esetén, hasonlók mellett egyéb súlyos tünetek lépnek fel.

Ólom: vesekárosító, fiatal szervezetben a szellemi fejlődést hátráltatja

PBDE: műanyagok gyulladáskésleltetésére alkalmazott vegyület: zsírszövethez kötődik, nehezen bomlik le. Svéd tudósok kimutatása szerint 1972 óta 40-szeresére emelkedett koncentrációja az anyatejben.

A hulladék-utaztatásról

Az Európai Unió megtiltotta bizonyos veszélyes hulladékok kivitelét azon országokba, amelyek nem tagjai a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnek (OECD).

az úgynevezett e-szemét

2005 decemberében hosszú távú stratégiát dolgoztak ki arra, hogy Európa olyan "újrahasznosító társadalommá" váljon, amely a hulladék keletkezésének elkerülésére törekszik, és a hulladékot erőforrásként hasznosítja. Első lépésként a Bizottság azt javasolta, hogy az Unió vizsgálja felül az 1975-ben elfogadott, hulladékról szóló keretirányelvet, állapítson meg szabványokat az újrahasznosításra, és tegye kötelezővé a tagországok számára hulladékkeletkezés megelőzésével foglalkozó nemzeti programok kidolgozását.

Némi változás történt az Egyesült Államokban is. Napvilágot látott egy megszorító jegyzék az elektronikai hulladékok tengerentúli szállítmányozásásról, újraírták az elektronikai hulladékok külföldre szállíthatóságáról szóló szabályokat. Minderre egy akció keretében is felhívták a figyelmet, amikor két hete az amerikai kongresszus személyzete által termelt elektronikai hulladékokat gyűjtöttek egy teherautóra.

Érthető módon, az utóbbi években fokozódott a jogalkotók nyugtalansága is, mert az Egyesült Államok és az európai országok elektronikai hulladéka egyre nagyobb mennyiségben utazott Kínába, Indiába és más olyan országba, ahol azokat úgy semmisítik meg, hogy előbb kalapáccsal szétzúzzák, majd a fölhalmozott éghető hulladékot gödrökbe helyezve meggyújtják. Több környezetvédő szervezet is kifogásokkal élt ezzel kapcsolatban, mivel szerintük a törvények túl engedékenyek, és rengetek kiskapus lehetőséget állítanak a tudatos környezetszennyezésnek.

Hulladékgazdálkodás az Unióban

Az Európai Unió számos irányelvet fogadott el a hulladékgazdálkodással kapcsolatban. Az első az 1975-ben elfogadott, hulladékról szóló keretirányelv , amely arra kötelezte a tagállamokat, hogy ösztönözzék a hulladékok keletkezésének megelőzését és a hulladékok környezetbarát módszerekkel történő ártalmatlanítását. 1991-ben életbe lépett a veszélyes hulladékokról szóló új irányelv, ami a veszélyes hulladékok kezelésére vonatkozó szabályokat állapította meg. 1992-ben vezették be az ökocímkét, amely jelzi a fogyasztók számára, hogy melyek azok a termékek, amelyek környezetbarátnak minősülnek.

Az 1994-ben született egy irányelv a csomagolásról és a csomagolási hulladékról, amely ezek újrahasznosítását és újrafeldolgozását célozta, és melynek hatására szélesebb körben terjedt el a szelektív hulladékgyűjtés. A 2008-ra azt a célt tűzték ki, hogy a csomagolási hulladékok 55-80 százalékát újra feldolgozzák, és 60 százalékának újrahasznosítják.

Az Európai Parlament 2002 decemberében elfogadott két új irányelvet, amelyek célja az egyre növekvő elektronikus hulladékgazdálkodás ésszerűsítése. Az EP képviselői akkor úgy döntöttek, hogy a gyártókkal fizettetik meg a termékeikből származó hulladék összegyűjtését, kezelését és újrahasznosítását, emellett azonban a fogyasztókra is hárultak kisebb terheket. A tagállamoknak meg kellett teremteni a lehetőséget arra, hogy a fogyasztók a régi elektromos berendezéseket a környékükön található gyűjtő helyeken ingyenesen elhelyezhessék. E gyűjtő helyek működtetésének, a hulladék újrahasznosításának és kezelésének költségeit a gyártóknak kell állniuk, vagy maguknak kellett létrehozniuk ilyen létesítményeket.

A két jogszabály rendelkezéseinek teljes megvalósítására közel 6 év állt a tagországok rendelkezésére. Az új irányelvek hatályba lépését követően, harminc hónapig a kereskedelmi forgalomba kerülő termékek összegyűjtésének költsége a piacon lévő gyártók között: a piaci részesedésük arányában kellett hozzájárulniuk a hulladékgazdálkodás költségeihez.

A gazdátlan termékek összegyűjtésére és eltávolítására többféle javaslat készült: újrahasznosítási biztosítás, befagyasztott bankszámla, illetve ezen hulladék kezelésének finanszírozásához történő hozzájárulás. Emellett az EU szigorú szabályt vezetett be a berendezések megjelölésére.

A hulladékgazdálkodásra vonatkozó rendelkezéseket a tagállamoknak 2004. augusztus 13-ig kellett átvenni saját törvénykezésükbe: a magyar jogszabály például 2005.augusztus 13-ától követeli meg az EU-irányelv rendelkezéseinek hazai alkalmazását.

A következő fontos határidő 2006. december 31. volt. Erre az időpontra a legtöbb EU tagországnak évente legalább négy kilogramm begyűjtött elektronikai hulladékot kellett szavatolnia háztartásonként. Ugyanerre az időpontra a gyártóknak biztosítaniuk kellett a kategóriánként változó mértékben előírt hulladék-újrahasznosítási rátát. Magyarország - néhány újonnan csatlakozott tagországgal együtt - a fenti előírások teljesítésére 24 hónap haladékot kapott.

A veszélyes összetevők gyártás során történő felhasználásáról rendelkező másik direktíva rendelkezései szerint elvileg 2006. július 1. után már nem kerülhetett piacra olyan elektronikai berendezés, amely ólmot, higanyt, kadmiumot és hat vegyértékű krómot tartalmaz, vagy a felhasznált műanyag alkatrészeket PBDE (polibróm-difenil-éter) vagy PBB (polibrómozott bifenil) gyulladáskésleltető anyagokkal kezelték.

Az Unió célul tűzte ki a rendkívül mérgező dioxinok használatának 90 százalékkal történő csökkentését 1985 és 2000 között. Egy 2005-ben hatályba lépett irányelv tovább korlátozta a hulladékégetés során kibocsátható dioxin mennyiségét.

2007-től kötelezővé vált a hulladéklerakók által kibocsátott metán befogása és kezelése.

Magyarországnak 2008. december 31-re kellett elérnie a háztartásokból begyűjtött 40 ezer tonna e-hulladék mennyiséget évente.

Mérgek a számítógépben

Bár az utóbbi években nagy előrelépés mutatkozott az elektronikai cikkek gyártásában, még mindig léteznek lebontásra váró, kevésbé környezetkímélő eljárással készült termékek. A hagyományos monitorban a képcső elektronsugárzását egy-két kilogramm ólom felhasználásával csökkentették,

az üveget báriummal kezelték elölről, belső felületén kadmium és cink tartalmú bevonat volt. A műanyagház éghetőségét PBDE-vel csökkentették. A számítógép külső házában krómot használtak. A belső és külső kábelek szigetelése PVC, a lángállóságot itt is PBDE-vel oldották meg. Fontos kellékek még a számítógépekben a nyomtatott áramköri lapok. Félvezetők és más elemek rögzítéséhez ón-ólom tartalmú forrasztóanyagot használtak. Ez az eljárás többé-kevésbé még mindig létezik. A csatlakozók és egyéb részegységek berilliumot tartalmazhatnak, a korábbi eljárással előállított elemek higany és kadmium felhasználásával készültek.

Nemcsak kötelező, hanem érdemes is gyűjteni

Az elkülönítetten gyűjtött elektronikai berendezések nem szennyezik tovább a környezetet. A legtöbb eszköz fémanyaga és a nyomtatott áramköri lapok fémtartalma újrahasznosítható, tehát értéket képviselnek.

Az elektronikai alkatrészekkel beültetett nyomtatott huzalozású lemezekben több, környezetre veszélyes anyag található. Az üvegszálas műanyag lemezek égéskésleltető anyagot tartalmaznak. A forrasztáshoz ón-ólom ötvözetet használnak, az alkatrészekben réz, az áramforrásokban higany és kadmium is megtalálható. Az e-hulladékok összetevői között szerepelnek az úgynevezett problémás (higany, berillium, ólom, kadmium, arzén, antimon, bizmut), az értékes (réz, ezüst, arany, palládium) és a az alapfémek (vas, alumínium, nikkel, ón, cink). Halogénelemek is (bróm, fluór, klór...), de éghető műanyagok is alkotói az elektronikai berendezéseknek. Ha az e-hulladékot lerakással és égetéssel kezelik, jelentős környezeti károkat okozhatnak, viszont ha feldolgozásos eljárásba veszik, gazdag fém és energiaforráshoz juthatnak feldolgozói. Jó példát mutatnak a skandináv országok, ahol az elektronikai hulladékok 80 százalékát visszagyűjtik, amivel rengeteg hasznos anyagot mentenek meg.

Jelentős energiát is megtakaríthatunk azáltal, ha elkerüljük azokat az energiaigényes eljárásokat, melyek a természetben előforduló ércek fém-oxidjainak redukálásához szükségesek. Így a másodlagos nyersanyagforrások kiaknázásával is jóval kevesebb kárt okozunk a környezetben, mint a hagyományos bányászati tevékenységek során. A bányászat energiaigénye a világ energiafelhasználásának 7-10 százaléka. 1999-ben például az alumíniumkohászat önmagában volt felelős a világ energiafelhasználásának két százalékáért.

A fogyasztók felelőssége

A fogyasztóknak is felelősséget kell vállalniuk az általuk megvásárolt termékekért: tilos az elhasználódott elektromos és elektronikai berendezéseket belekeverni a háztartási szemétbe. Az uniós tagállamok büntetést vethetnek ki az új szabályokat figyelmen kívül hagyókra; gyártókra és fogyasztókra egyaránt. Az Európai Unió egyik legfontosabb célkitűzése, véget vetni annak a folyamatnak, hogy a hulladék mennyisége a gazdasági fejlődéssel arányosan növekedjen. 2010-re 20 százalékkal, 2050-re pedig 50 százalékkal csökkenti a végső hulladék mennyiségét 2000-hez képest.